Úgy döntöttem, bezárom a blogot egy időre. Már rég nem okozott örömöt és az utolsó pár hónap csak nyűglődés volt. Az életem mostani szakaszában valami egész másra van szükségem, a ragaszkodás hozzá csak hátráltat.

Szerettem ezt a blogot és szerettem passaggia lenni. Nem törlöm ki, mert nagyon nehezen tudok elszakadni mindentől, emberektől, helyektől, tárgyaktól, és mert elképzelhető, hogy folytatom valamikor, ha jobban leszek.

Gondolkoztam, hogy kint hagyjam-e az archívumot, mert nagyon érdekes három évemről szól (bár az utóbbi fél év inkább borzalmas volt, mint érdekes), de rájöttem, hogy nem szeretném. Már elég régóta nem örültem az olvasóknak, ami pedig a blogírás lényege lenne. Talán majd megnyitom megint, talán nem.

Sokat tanultam és tapasztaltam a blog által az elmúlt három évben, jót is, rosszat is. Sokat változtam is, már nem tudok azonosulni azzal az önmagammal, aki 2009-ben elkezdett írni. Már nem érzem magam passaggiának. Most van itt az ideje váltani.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasott.

U.i.: Többek kérésére visszaállítottam az archívumot. Most viszont nagyon hosszú ideig nem szeretnék ezzel a bloggal foglalkozni, úgyhogy több kérést nem teljesítek.

U.i.2.: Közben még pár piszkozatot is kaptatok véletlenül, vegyétek bónusznak vagy búcsúajándéknak.

Q: Hogyan riasszuk el az átlagmagyar blogolvasót?

A: Írjunk hosszú, angol nyelvű posztokat a tizenhetedik századi szakrális zsidó zene történetéről.

Ez a poszt most annak a kedves olvasónak szól, aki a "passaggia, fogyokura" kifejezéssel keresett rám, amely szókombináció, így, vesszővel elválasztva mondjuk egyetlenegyszer sem fordul elő a blogon (eddig), nyilván ezért nem járt eredménnyel. De én most emberbaráti hangulatban vagyok, ami ritkán történik, ki kell hát használni. Elárulom a titkaimat.

Én nem fogyókúrázom. Kiiktattam az étrendemből azokat az ételeket, a) amikre allergiás vagyok b) amikről hatszáznegyvennyolcezer tanulmány bizonyítja, hogy nem emberi fogyasztásra valók. Valamint beszedem a cukorbeteg gyógyszeremet. Mivel soha életemben nem voltam kövér, de még csak picit túlsúlyos sem, és nálam a súlyproblémák csak a cukorbetegséggel kezdődtek, ezért nyilván az én esetem nem szolgálhat alapul másnak. Mindenesetre amit csinálok, annak van értelme, jóval több, mint margarinnal megkent rizspufit majszolni hónapokon keresztül eredménytelenül.

Amit csináltam:

1. Kiiktattam a glutént az étrendemből. Teljesen. Az igazi az volna, ha minden gabonát kiiktatnék, de ezt majd csak akkor fogom tudni megtenni, ha ismét egyedül lakom.
2. Kiiktattam a laktózt és a kazeint. Mivel laktózintoleráns vagyok, már eleve be se kellett volna engedni, de legalább a felnőtt életem során vigyázhattam volna, csakhát a sajtok, ugye, komoly csáberővel bírnak.
3. Kiiktattam a fölösleges cukrot. Feketén iszom a kávét (igazából el nem tudom képzelni, hogy én még egyszer olyan szirupos löttyöt lenyeljek, amit ezelőtt kávé néven fogyasztottam), nem használok asztali cukrot semmihez, sütni xilittel és steviával szoktam és nem iszom olyan lötyiket, mint kóla vagy málnaszörp. Minimalizáltam a gyümölcsfogyasztást is, ugyanis a fruktóz még sokkal több bajt tud okozni, mint a glükóz vagy a szukróz.
4. Kiiktattam a mesterséges ételeket, mint a zacskós leves, pormártás, konzerv. Csak olyan dolgot eszem, ami abból van, ami.
5. Kiiktattam a növényi olajokat, kivéve olívaolaj és kókuszolaj. A margarint szerencsére nem kellett kiiktatni, mert mindig undorodtam még a szagától is, sosem ettem meg. Anyukám sütött vele, de amióta idegrohamot kaptam, hogy nem eszünk hidrogenizált sampont, azóta ő sem használja. Vajjal sütünk, mert bár az is kompromisszum, de legalább nem ugyanabból az anyagból van, mint a viaszosvászon terítő.
6. Szedek D-vitamint, halolajkapszulát és krómot.
7. Hogy mit eszem? Valódi ételt. Húst, ami húsból van, zöldséget, ami zöldségből van, gyümölcsöt, amit nem áztattak előtte cukros befőzőlébe, sok állati eredetű zsírt, ugyanis az ember nem a zsírtól hízik, hanem a szénhidráttól. Magokat. Néha zablisztből készült sütit, ami végülis csalásnak számít, de ennyi belefér. És, meglepő módon, nem hiányzik sem a porleves, sem a kóla, sem a pékségből származó porcukros croissant. Ami hiányzik, az mondjuk egy tál spagetti vagy egy szelet pizza, de ezek sem nagyon, ráadásul vannak gluténmentes alternatíváik, már csak pénzhez kéne jutnom, hogy megvehessem őket.
8. Sportolni is kéne, de se uszodára, se sportmelltartóra nincs pénzem, tornázni meg utálok, úgyhogy ez a téma még megoldásra vár.

Ennyit tudnék mondani a "fogyókúrámról". Meg azt, hogy nulla százalékos joghurttal és rizspufival sosem fog senki tartósan lefogyni, csak halálra kínozza magát, gondosan koplalásra állítja az anyagcseréjét, aminek köszönhetően egyre kevesebb kalória kell majd ahhoz, hogy tartsa a súlyát és még csak véletlenül se veszítsen belőle. Ráadásul úgy fog kinézni, mint a saját nagyanyja, mert az ilyen fogyókúráktól aszott lesz az ember, nem egészséges, és amint elkezd megint annyit enni, amitől nem szédeleg éhesen, két hét alatt mindent visszahízik, amit fél év kínkeserves önmegtagadással esetleg sikerült leadnia. De persze a ti dolgotok, hogyan próbáltok lefogyni. Csak ne mondjátok, hogy nem szóltam.

Belinkeltem pár hasznos oldalt a nyáron, de most nincs kedvem megkeresni az erről szóló posztot. Akinek kellenek, bevetheti esetleg a "passaggia, linkek" keresőszót, haha. Garantáltan nem fog eredményre vezetni ez se.

A mai zene Surrexit Christus hodie, Esterházy Pál Harmonia Caelestis című gyűjteményéből 1711-ből.

Úgy tűnik, ez a borzasztó énekesek tündöklésének kora, mert ez a hölgy is rettentő hamis, ráadásul az általános előadásmóddal is van némi bajom (egy zenekar, amelyik barokk-zenei egyesületnek nevezi magát, miért nem képes elszakadni attól a téves rögeszmétől, hogy a barokk zenét kifejezéstelenül és feldarabolva kell játszani, és frazeálni még véletlenül sem szabad?!), de hát sárkányfüvet a sárkányfűárustól, magyar barokk zenét pedig magyar barokk-zenei egyesülettől, ugye.

A mai zene Boi Beshalom és Kol HaNeshama Cristiano Giuseppe Lidartitól. Akit érdekel a 17-18. századi zsidó szakrális zene története, odaát olvashat róla.

Az énekesnő elég borzasztó, szegénykém, egy hangot nem képes eltalálni és folyamatos késésben van a zenekarhoz képest, valamint átlagban negyed hanggal lejjebb, de legtöbbször inkább féllel, de sajnos ez minden, amit a youtube a témában felmutatni képes. Régen hallottam már valakit ennyire hamisan énekelni, a zene viszont szép, és hát az lenne a lényeg.

Most, ebben a pillanatban hozta föl apukám a postát, amelyek között van a szomszéd lépcsőházban lakó család gázszámlája is. Még csak a nevünk vagy az ajtószámunk sem azonos.

Így, vazze, így tűnt el az én ajánlott levelem is örökre.

Kedves Tengerparti Városból érkező olvasó!

Üdv a blogon. Remélem, találsz olyat, ami tetszeni fog. Nemcsak a magyar postát meg Orbán Viktort szidom ám, az archívumban hosszú folytatásos történeteket olvashatsz a patkányról, a holland esőről és a kantinbeli szociális élet borzalmairól is. Amennyiben mindezek alapján arra a következtetésre jutsz, hogy személyesen is ismerjük egymást (hiszen a világ megdöbbentően kicsi), remélem, lesz benned annyi becsület, hogy ezt tudatod velem, és nem a hátam mögött olvasol sunyiban tovább, az ugyanis elég etikátlan.

Köszönöm és jó szórakozást.

Mutassátok meg nekem, hol van a gomb, amivel a világot elpusztító hidrogénbombát el lehet indítani. Meg akarom nyomni.

Bementem ugyanis a postára, beadni a panaszomat. Kiderült, ezt először április 18-án lehet megtenni, és csak a levél feladója, a minisztérium jogosult rá. Az elbírálás harminc napig tart. Akkor kapom meg azt a papírt, amellyel majd kérvényezhetem a minisztériumban az elveszett okirat pótlását, ami, gondolom, újabb 30 napig fog tartani. Ekkor már július elején járunk. Addigra mind az orvosi igazolásom, mind az erkölcsim elévül, újra kell csináltatni.

Mindez az anyagiak oldaláról szemlélve:

• 25 000 volt az elveszett engedély
• 25 000 a pótlás (ez még nem végleges összeg, egyelőre nem tudtak konkrét választ adni)
• 3500 volt az erkölcsi
• 3500 az új erkölcsi
• 5000 volt az erkölcsi fordítása
• 5000 az új erkölcsi fordítása
• 6000 volt az orvosi vizsgálat
• 6000 az új orvosi vizsgálat
• 5000 az oldalankénti hiteles fordítás (ez szerencsére csak egyszeri, mert az igazolást még nem fordíttattam le)
• három hónapnyi kiesett fizetés: 6000 euró, azaz 1 740 000 forint

Ennyi a veszteségem csupáncsak amiatt, hogy a búvalbaszott fogyatékos postásnak derogál rendesen végeznie a munkáját. Mindezért a posta nekem 0, azaz nulla forint kártérítést szolgáltat. A kártérítést ugyanis, ami a feladási díj összegének tizenötszöröse, ez kábé ötezer forintot jelent, röhögjünk közösen, a feladó kapja. Azaz a minisztérium. Kérhetek tőlük lemondó nyilatkozatot, amelyben ezt az összeget nekem ajándékozzák, de akkor most fogadjunk arról, lemond-e egy minisztérium az én javamra bármiről is. Haha. Hahaha.

És még az sem biztos, hogy a posta az én javamra bírálja el a kérelmet, ugyanis ez most az a patthelyzet, amikor a postás azt állítja, ő bedobta a levelet (mi a f*szért dobja be az ajánlott levelet, miért nem csönget be és adja a kezembe?!), én meg azt állítom, hogy nem kaptam meg. Innen már nem lehet semmilyen irányba továbblépni, véget ért a józan ész és kezdődik a hit birodalma.

Nem hiszem el ezt az országot, most komolyan.

Hát én ezalatt a depressziós fél év alatt nagyon sok mindent tanultam magamról, az emberekről meg úgy általánosságban is, és majd írok egy posztot, amiben mindezt részletezem, most csak annyit, hogy az elmúlt hat hónap alatt teljesen egyértelműen kiderült számomra az, hogy én nem akarok ebben az országban élni. Elszoktam ettől az országtól és nem akarok visszaszokni. Nem akarok úgy gondolkozni, mint ami itthon elfogadott, nem akarom átvenni azokat az elveket, amik kötelezőek lettek mostanában, nem akarok úgy öltözni és kinézni, mint a magyar nők, nem akarok harmincplusz évesen még mindig a kilenc négyzetméteres kisszobában élni a hugommal meg Mórickával, az üvegajtó másik oldalán a nagyszobában a szüleimmel. Mert ha itthon maradok, ez a sors vár rám, hiszen bármihez is kezdek, sem a nővéri, sem a zenetanári fizetésből nem fogok tudni összekuporgatni annyi önrészt, hogy egyáltalán hitelképes legyek annyira, hogy sikerüljön iszonyatos törlesztőrészlettel  valami nyolcadik kerületi csótányos szobakonyhát vennem, közös vécével a folyosón. Esetleg költhetem a fizetésem nyolcvan százalékát albérletre és minden hónap tizenharmadikától kezdve éhezhetek, ez is egy opció, igen.

Én nem akarok így élni. És engem nem érdekel semmi hazafias maszlag. Nem tartozom semmivel egy országnak, ami még a minimum méltóságot sem tudja nekem megadni, és amiben folyamatosan rossz a hangulat. Ez az egyetlen életem van*, és ezt eltölthetem boldogtalanul, másokat is boldogtalanná téve, havi nyolcvanezer forintot keresve hárman kilenc négyzetméteren, csak azért, hogy verhessem a mellem, hogy én magyar vagyok és ez a hazám és én nem hagyom el. Mert ez minden, amit cserébe kapok, a melldöngetés joga. Vagy eltölthetem emberként, viszonylagos boldogságban valahol máshol, ahol megbecsülik azt, amit tudok.

És nem azt mondom, hogy már sosem lesz honvágyam, de soha többé nem fogom hagyni, hogy valamennyire is elhomályosítsa a józan ítélőképességemet.

És most el lehet kezdeni tömegesen leiratkozni a feedről meg levenni a blogomat a linklistákról, mint minden egyes esetben, amikor a macskán kívül más témáról írok, ez azonban sem a véleményemet, sem az életemet nem fogja befolyásolni, ne legyenek illúzióitok.

* most ne menjünk itt bele vallási kérdésekbe, mert ha evilági szenvedések árán akarnék magamnak üdvösséget vásárolni, egész nap korbácsolnám magam**

** biztos gyorsabban bekerülnék a pszichiátriára, mint egy egyszerű MDD diagnózissal***

*** de legalább jogosult lennék a rokkantnyugdíjra****

**** szerény kárpótlásul azért, hogy idegbeteg vagyok, ugye, aminek a közvélemény minket, depresszióban szenvedőket tart*****

***** ja bocs, a közvélemény a depressziósokat szimulánsoknak tartja, akik úri huncutságból mások nyakán élnek és nem akarják összeszedni magukat, mint ezt dr. Részegszamár oly fontosnak tartotta kinyilatkoztatni

A mai zene egy tizenhetedik századi korzikai passió, Maria (sopra la Carpinese), tarantellaalapon, némi dzsezzimprovizációval. Kúl.

A postai ügyintézőnek a postás váltig állítja, hogy ő a levélszekrénybe dobta bele az ajánlott levelemet, és a levélszekrényünk zárható. Zárható az, vazze, persze, csak nem volt benne semmi levél. A kérdésemre, miért nem hozta fel nekem, hogy a kezembe adja, mert az lenne a dolga, hogy ezt tegye, továbbra sem tud válaszolni.

A főpostai ügyintéző váltig állítja, hogy a nyilvántartásukban az ügy személyes átvételként szerepel. Ebből okirathamisítási per lesz, érzem én.

Mindeközben szépen lejár az erkölcsim, abból is újat kell hát igényelni, új fordítást kell csinálni, ez újabb 10 000 forint, csak mert az a töketlen postás nem akart felgyalogolni három emeletet.

Most iszom egy kávét, bemegyek a postára és megölök mindenkit. Stay tuned.

A mai zene amúgy az Agonia di Cristo Jommellitől, ismét a worldofmelancholly-n, ugyanis amilyen idegállapotban vagyok, a kísérőszövegből két mondat után Agonia di passaggia lenne, haha.

A kerületi posta szerint a postás a levelesládába! dobta be! az ajánlott! levelet! Megkérdeztem, ugyan miért is tette ezt, amikor egész nap itthon ültem március 29-én, kivéve, amikor 10 perccel este hét előtt elrohantam macskakaját venni, de akkor meg rajtam kívül már mindenki más  a lakásban tartózkodott; amúgy pedig neki az lenne a dolga, hogy az ajánlott levelet nekem személyesen átadja, ahelyett, hogy próbálkozás nélkül behajítja valaki más postaládájába, mert a miénkig nem jutott el soha, az biztos.

Az ügyintéző nem tudja, miért tette ezt a postás. Majd megkérdezi és holnap visszahív.

Amúgy meg még az is egy érdekes kérdés, miért állítja a főposta, hogy én személyesen aláírtam a kézbesítési könyvet. Holnap bemegyek és megnézem, mert kíváncsi vagyok a saját aláírásomra a postás keze által. Vér fog folyni, érzem.

Ez a fél év, amit Magyarországon töltöttem, pont fél évvel volt több, mint amennyi jót tett volna. Én nem bírok tovább ebben az országban élni. Inkább az örökös eső, mint ez a mentalitás. Alig várom, hogy meggyógyuljak és végre elmehessek innen megint.

Ezt nem hiszem el. Különféle minisztériumi levelezések és postai telefonbeszélgetések után a következőkre derült fény:

1. A minisztériumból március 28-án elküldték ajánlott levélként.
2. Ezt a ragszámmal bizonyítani is tudják.
3. A főpostai ajánlott levél követés telefonos ügyintézője szerint én a levelet március 29-én személyesen átvettem.
4. Ez nem igaz. Nemcsak hogy nem vettem át, de a postást sem láttam már hetek óta.
5. A kerületi postán nem tudnak semmit mondani. Holnap visszahívnak.

Ez, vazze, egy 25 000 forintba kerülő minisztériumi engedély volt, amire 30 napot vártam (plusz még a várhatóan több év, mire a posta bugyraiból felmerül, már ha felmerül egyáltalán), ajánlott! levélként! feladva, azért, hogy még véletlenül se vesszen el.

Ez az ország hihetetlen.

Ami szerintem történt, az az, hogy a postás elvesztette a levelet, majd a következményektől tartva aláhamisította a nevemet a kézbesítőkönyvben. Más forgatókönyvet nem tudok elképzelni, lévén, hogy a levelet NEM VETTEM ÁT, soha, semmikor, más se vette át helyettem, és mivel a depresszió óta egész nap otthon ülök, még arról sem lehet szó, hogy nem nyitottam ajtót, pedig ő megpróbálta.

Hát én vazze kifizettetem a vele a 25 000 forintot, meg az újabb 25 000 forintot a következő engedélyért (amire, gondolom, újabb 30 napot kell majd várnom), kirúgatom és beperelem okirathamisításért. Az én nevemet ne hamisítsa senki sehová. Vazze.

A mai zene François Couperin: Troisième Leçon de Ténèbres, odaát a worldofmelancholly-n, mert most nincs kedvem megírni külön ide is. 

A minisztériumi ajánlott levelem kilencedik napja érkezik folyamatosan, és ki tudja, még mikorra ér ide.

Ajánlott levél. Budapestről Budapestre.

Ezért tart itt ez az ország.*

* nem S.P. miatt. Az ilyen kis szar dolgok miatt. Amit public image témában el lehetett szúrni, azt O.V. meg a Jobbik egyenruhás bemasírozása az Európai Parlamentbe már úgyis elszúrta jó régen, nem kellett ahhoz S.P.

Amúgy pedig vicces blogoknak járó díjat kaptam ellától, ami valódi nagyvonalúságra vall részéről, lévén az életem manapság igen kevéssé vicces, és ez, attól tartok, erősen negatív irányba befolyásolja mind a stílusomat, mind a bejegyzések gyakoriságát. Mindenesetre köszönöm!

A vele járó szabályok:

1. megköszönni, akitől kaptam
2. kitenni a képet
3. három titkot (valamit) felfedni
4. továbbadni négy embernek

Hát akkor:

1. köszönöm, ella!
2. kitettem
3. nekem már nincsenek titkaim előttetek, az információmegosztás következő fázisa már csak az egész alakos bikinis kép lehetne, de azt nem szeretnétek látni, biztos vagyok benne
4. nem adom tovább senkinek, mert nem tudnék felsorolni négy darab általam olvasott magyar nyelvű blogot. Ez amúgy az egyik legzseniálisabb intézkedésem volt a depresszió folyamán, kiiktatni a fölösleges sallangot az életemből. Talán majd írok róla bővebben, csak előbb leegyeztetem a mondanivalómat a pszichiáteremmel, haha.

Azért jó volt egyet játszani, olyan volt, mintha élnék, pedig.

Úgy döntöttem, a nagyhét minden napjára beteszek valami kapcsolódó zenét, mert már unom a macskát meg a depressziót, viszont még emlékszem azokra az időkre, amikor engem ilyenek érdekeltek. Semel musicus, semper musicus, ugye.

A mai zene Giovanni Felice Sances Stabat matere, a lamento-basszus iskolapéldája, nem véletlenül választottam, haha.

Ma reggel kirikácsolt rám egy erkélyen lógó nyugdíjas, azt firtatva, miért fényképezem a ház előtti virágokat.

Azért, vazze, mert depressziós vagyok és kényszerítem magam, hogy meglássam a szépet a mindennapjaimban én igazából kettős ügynök vagyok és annak adom el az értékes és szupertitkos információt, hogy mennyi bibéje van a piros virágnak, aki többet fizet érte.

Mi másért fényképezne bárki is virágokat.

Én komolyan nem értem, milyen logika szerint működik az emberek agya mostanában.

Ma a villamoson egy ízes beszédű leányzó viszketési feltűnőséggel vádolta a mellette ülő másik lánykát.

Ezt a kifejezést most szervesen beintegrálom a szókincsembe. Szándékomban áll rendszeresen használni.