Tegnap óta folyamatosan azon röhögök, hogyan tette tönkre Kenny Loggins a karácsonyt. Huszadszorra is ugyanolyan hatást gyakorol rám.

A fülgyulladás-sztori is folytatódik. A mai doktornő azonban kevésbé volt elhivatott, mint a múltkori, ezért most csak a jobb fülemből kígyózik gyógyszeres géz kifelé. Azért szeretném, ha sikerülne megoldanunk ezt a problémát, mielőtt még teljesen megsüketülnék vagy leesne a fél fejem.

Most pedig visszatérek Kenny Logginshoz.

Hát ez a poszt valami csodálatos. Az egész blog az amúgy.

A macska teljesen eluralkodott az életemen, tegnap öt (értsd: 5) órán keresztül ültem a támlátlan hokedlin a konyhában, hogy kipihenhesse azt a rengeteg stresszt és megpróbáltatást, ami nálunk mostanában éri; de még ez sem volt neki elég. Olyan ő, mint a nagymamám által emlegetett tót, aki kiver a házadból. A vécéajtó előtt ülve várja, hogy végezzek (ez a sorsom, úgy tűnik, sosem intézhetem nyugodtan az ügyeimet, valaki mindig vár rám a vécéajtó másik oldalán), fontoskodva téblábol körülöttem napi huszonnégy órában, sőt, ma éjszaka már az ágyamba is beköltözött. Először és utoljára. Én nem vagyok az az állatokkal alvós típus, egyáltalán, én a senkivel sehogyan nem alvós típus vagyok. Eleve nehezen megy nekem mindenféle alvás, főleg mostanában; ahhoz, hogy összejöjjön pár óra, ahhoz 1) a saját ágyamban kell lennem 2) a levegő ne rezdüljön, olyan csend legyen 3) de azért legyen benn a füldugóm is, hogy az ágynemű susogására se ébredjek fel 4) ne legyen túl meleg 5) se túl hideg 6) senki más ne legyen jelen 7) legyen nálam könyv, amiből olvashatok alvás helyett előtt 8) gyalogoljak aznap minimum huszonnyolc kilométert (kevesebb eredménytelen). Szóval már macska nélkül se nagyon alszom, de macskával aztán meg főleg nem. Csak hát olyan szerencsétlen és deprimált kis pofival gubbasztott az ágyon, és annyira jól hozta a rozzant, szenilis, elhanyagolt és megvetett pária szerepét, hogy nem volt szívem kiűzni éjszakára a kegyetlen, zord és veszélyes világba (értsd: a nagyszoba működő radiátorára helyezett szőrbevonatú elektromos melegítőpárnájára). A macska amúgy fajtájához teljesen méltatlan módon éjszakánként aludni szokott, amitől aztán teljesen kifárad, amit meg is értek, mert azért tényleg megerőltető lehet folyamatosan a génjeink ellen dolgozni, na mindegy, szóval szerencsére nem az a típus, aki éjjelente függönyre mászik, a fejeden ugrál, illetve képzelt szöszöket támad meg székeket borogatva; ettől függetlenül nagyon rosszul esett hajnali fél ötkor a nyávogására ébredni, főleg, hogy négy óra körül sikerült először elszenderednem. Ő bezzeg este tíztől folyamatosan aludt, kipihenten kezdett tehát a napnak reggel fél ötkor. Úgy érzem, ebből nem csinálunk rendszert. Továbbra is állatokkal nem alvós lány maradok.

Döbbenetes, mekkora személyiségváltozáson ment keresztül a macska, amióta hozzánk került. Életének első tizenhat* évét vérmacskaként élte le, abban a meggyőződésben, hogy ő tulajdonképpen kardfogú tigris, akinek a génjeibe lángoló betűkkel van kódolva, hogy ÖLJ!; de aztán hirtelen elkezdték érni őt a sorscsapások, és azóta sem sikerült visszatalálnia régi önmagához. Május óta akut identitáskrízisben él szegény, ugyanis mire épp sikerülne kialakítania valamiféle attitűdöt, újabb csapás éri, amitől újra összeroppan. Mire megszokta, hogy most velünk él és hogy ez azzal jár, hogy naponta csak ötször van kinyalva a pici kis feneke, nem folyamatosan, éjjeltől nappalig, kárpótlásul viszont az eddigi egy helyett most három alattvalója van; azaz mire megbékélt azzal a helyzettel, hogy mostani körülményei között több ujjat haraphat le, de ritkábban, megszületett Móricka, a macska pedig ismét összeomlott.

Az első két hétben egyáltalán nem volt hajlandó Mórickával egy helyiségben tartózkodni, sőt, mindössze két helyen volt hajlandó tartózkodni: az ölemben illetve az előszobaszekrényben a porszívó doboza mögött. Órákat ültem tehát pusztán terápiás célból napszámot a macskának a fűtetlen konyhában a támlátlan hokedlin, hogy ápolgassam a lelkét illetve biztosítsam róla, hogy ugyanúgy szeretjük, mint eddig. Én az ilyesmivel nem viccelek, szegény Dög is majd belepusztult, amikor hazahoztuk mellé a nála fiatalabb, viccesebb, okosabb és szexibb foxit és ettől úgy érezte, az ő életének értelme többé már nincsen, ha íly rútul elfordultunk tőle. A foxi ezért átmeneti tartózkodás után le is került a nagybátyámhoz, aki őt Babucinak szólította és együtt szidták a tévében nyilatkozó politikusokat. A foxi amúgy egy vérszomjas ragadozó volt, aki naponta kivégzett három sünt és két nap alatt elérte, hogy a lakótelep összes kutyása kedvencét hóna alá kapva rémülten meneküljön, ha meglát minket (voltak, akik hónapokig nem fogadták a köszönésemet, miután gyanútlanul megengedték, hogy a kutyájuk a foxi látótávolságán belülre kerüljön). Igen, nyakörvben sétáltattuk. Egyetlen mozdulattal kibújt belőle. Aztán hámban sétáltattuk. Eltartott neki két napig, mire rájött, milyen mozdulatokkal kell a vállát vonogatnia, hogy olyan gyorsan ki tudjon siklani belőle, hogy már ne tudjam elkapni, mire észreveszem, de megoldotta. Ekkor kezdtem gondolkodni azon, hogy kényszerzubbonyba dugom, aztán inkább a nagybátyámnak ajándékoztam (értsd jól: a foxi angyali természetéről aljas hazugságokat terjesztve a nyakába sóztam). Falura érkezésének első éjszakáján legyilkolta a szomszéd összes tyúkját. Mindehhez a megtévesztés mestere volt, úgy nézett ki, mint egy ártatlan kis plüssállat a kis szakállával meg a foltjaival, csak úgy olvadtak tőle a - kutyátlan - szívek. Na mindegy, szóval én a Babucit elég elfogult és inadekvát névnek tartottam már akkor is, szívem szerint Killer esetleg Néró feliratú medált lógattam volna a háromujjnyi vastag fekete bőrből készült szegecses nyakörvére, dehát amíg a nagybátyám rendezi a foxi által legyilkolt haszonállatok árát, addig övé a névadás joga is.

Na de vissza a macskához. Tehát a macska a Móricka születését követő két hetet a porszívó doboza mögé bújva töltötte az előszobaszekrényben, halálosan rettegve egy párnapos, fogatlan és ártalmatlan csecsemőtől; de aztán lassan-lassan, fokozatosan csak előbújt. Ekkor következett az akut féltékenység fázisa, amely a mai napig tart és  kizárólagosan a személyemhez kapcsolódik. Általában tüntető közönnyel kezeli Mórickát mindaddig, míg ölbe nem veszem.  Akkor azonban abbahagyja, amit addig csinált (értsd: az alvást), felmeredő szőrrel és kimeredő fogsorral odavetődik, rémísztő hangon vernyogni kezd (mert a mi macskánk nem nyávog, hanem nyervog, így, e-betűvel; amikor ideges, akkor pedig mekeg, mint egy kecske) és követeli, hogy tegyem le és foglalkozzak inkább vele. Amúgyis jön utánam egész nap, mint egy árnyék, a különbség csak annyi, hogy egy árnyék nem próbálna engem elgáncsolva és kísérteties hangon zokogva felhívni magára a figyelmemet minden harmadik másodpercben; de ha rá merek nézni Mórickára, egészen bevadul. Szinte emlékeztetni kezd hajdani önmagára, amikor még fesztül hitte, hogy az ő küldetése elpusztítani az emberi fajt, mert ő egy terminátor. Szóval ilyenkor egy kézzel Mórickát tartom, szerencsére még nem érte el az öt kilót, na meg különben is, többéves gyakorlatom van abban, hogy fél kezemben gyereket egyensúlyozzak, a másikkal pedig lebonyolítsam az életemet; tehát egy kézzel Mórickát tartom, a másikkal pedig a macskát simogatom. Az egyik üvölt, a másik szemrehányóan nyervákol. Ezek az élet szép pillanatai, addig kell őket élvezni, míg tartanak. Ha más veszi ölbe Mórickát, ez a jelenet kimarad. Őt a macska maximum egy unott és megvető pillantásra méltatja, de legtöbbször még arra sem. A macska az én érzelmeim kizárólagos birtoklására törekszik, más családtagé nem kell neki. Engem ösztönösen szeretnek az állatok, a gyerekek és a zaza öreg nénik, és ez jó érzés, mégha néha kissé alkalmatlan is.

Mindenesetre a macska már rég nem vérmacska, sőt; néha határozottan olyan jóindulatú, bumfordi és csekélyértelmű, mint Micimackó. Időnként, miközben a hokedlin gubbadva a kis hideg orrát puszilgatom és felfelé fordított lábai között vakargatom a hasát, elgondolkozom azon, mit is szólna nagynéném, ha látná, hogy az őt tizenhat éven keresztül terrorizáló vérivó szörnyetegből ilyen kis mosogatórongy-jellemű, ránézésre már doromboló, érzékeny lelkű plüssmaci lett. Tutira kiakadna.

* igazából fogalmunk sincs, hány éves a macska. Amennyire én vissza tudok emlékezni, már évek óta tizenhat. Olyan ő, mint Gábor Zsazsa, egy bizonyos kornál nem öregszik tovább

Mindennap tanulunk valami újat rovatunk mai bölcsessége: ne próbáljuk meg múltbéli életérzések reményében újragenerálni ifjúkorunk eseményeit. Nem fog sikerülni.

Tündérke véleményéről depresszióügyben pedig az alábbiak jutnak eszembe (kedves Tündérke, kérlek ne vegyél személyeskedésnek semmit, mindenesetre ezeket gondolom és szeretném elmondani, és teszem mindezt az előző bejegyzésben már említett okokból itt és nem nálad):

1.) A depresszió (legyen bármi is a kiváltó oka) egyik legfőbb tünete, hogy a beteg NEM KÉPES "rácsodálkozni a teremtett világ csodáira". Aki lehangolt, fáradt, pillanatnyilag rossz passzban van, összeveszett a pasijával, stb, az képes. A depressziós nem képes. Ez a különbség differenciáldiagnosztikai jelentőségű, így egy orvosnak azért illene tudni róla.

2.) Őseink pedig igenis voltak depressziósok, mégha valóban kevesebben is, ennek oka azonban nem (csupán) az, hogy most túl sok időnk van és unatkozunk, hanem az, hogy ők még nem transzzsírral és tartósítószerekkel tömték magukat, elősegítve a generalizált gyulladást, amely sejtszintű immunreakciót okoz, amely, amely, stb, stb. Erről egy orvosnak azért illene tudni.

3.) A depresszió (és ugye a depresszióról beszélünk, nem holmi kis boldogtalanságokról vagy elégedetlenkedésről vagy húszéveskori bölcsészvilágfájdalomról) konkrét biokémiai alapokon nyugvó betegség. Ezeket a biokémiai folyamatokat egy orvosnak illene ismerni, minimum egy részüket legalábbis. A depresszió nem állapot. A bölcsészvilágfájdalom állapot. A depresszió betegség. Basszus, még jó, hogy nem életformának nevezed!

4.) Mint már említettem, tavalyelőtt ősszel a saját bőrömön tapasztaltam meg azt, milyen is az, amikor egy orvos a hozzáértés hiányát pszichologizálással és ezoterikus lelkizéssel leplezi. Nem volt vicces. Így mondta pl a neurológus a röntgennel (sőt ránézéssel) simán kimutatható csigolyadeformációm által okozott panaszomra (bénul a bal lábam), hogy az valójában múltbeli sorscsapás által kiváltott pszichoszomatikus reakció, ő akár írásba is adja nekem, hogy a gerincem egészséges; illetve így állította a háziorvos az akkor még diagnosztizálatlan cukorbetegségem tüneteiről (15 kiló hízás pár hónap alatt), hogy csupán "akaratgyengeségről" van szó (értsd: mohó vagyok, nem kéne annyit zabálni). Az ilyesfajta orvosi mentalitással nagyon sok konkrét, gyakorlati kárt lehet okozni másoknak, ez pedig, gondolom (remélem!), nem tartozik a szakmai célkitűzéseid közé. Tisztában vagyok vele, hogy orvosnak lenni irreális mértékű tudás birtoklását feltételezi, amit már a saját szakirányban is szinte lehetetlen aktuálisan és frissen tartani. Éppen ezért nem gond, ha egy szemész nem tud vakbelet operálni, vagy egy nőgyógyász nem ismeri ki magát a pszichiátriában. Viszont pontosan ugyanezért egy adott témában való járatlanságot el nem ismerni és orvosi tekintéllyel támogatva butaságokat állítani szakmailag felelőtlen, emberileg pedig elítélendő dolog. Nem tudom, milyen orvos vagy, de ezt a  "saját véleményt" nagyon nem kellett volna, legalábbis így, ebben a formában biztos nem. Ha nem ismered ki magad egy témában, kérlek nézz utána, mielőtt orvosként "magán"véleményt mondasz róla, a szakmai tekintélyedet használva ugyanis más embereket is befolyásolsz, esetleg téves irányba, mint például most is. A "témának utánanézni" pedig szerintem egy orvos számára ne a vonatkozó wikipédia-szócikket jelentse, ebben remélem egyetértünk.

Nyilván nagyon jó orvos vagy, ezt nem tudom megítélni és nem is akarom, ettől függetlenül azonban úgy gondolom, hogy azt a színvonalat és pontatlanságot, ahogy a depresszióról beszélsz, azt egy Részegszamár-kaliberű laikus megengedheti magának, egy orvos azonban nem.

5.) Ami pedig a Részegszamár posztjához írt kommentedben említett 5 pontot illeti, ami mellesleg Bronnie Ware: The Top Five Regrets of the Dying című könyvéből származik és itt lehet egy kicsit többet olvasni róla (csak mert elfelejtetted a forrásmegjelölést, pedig érdekelhet valakit); tehát ezek nyilván igazak, bár saját tapasztalatból nem tudom megerősíteni őket. Hiába dolgoztam ugyanis öt évet haldoklókkal, odáig sosem jutottam, hogy erről a témáról beszéljek velük, hála a magyar egészségügy helyzetének. Egy hematológiai osztályon dolgozó nővér ugyanis ma Magyarországon a tizenkét órás munkaidejét azzal tölti, hogy tizenöt percenként átcíhöli a hatvankilós oxigénpalackot egyik ágytól a másikig, ugyanis két betegnek van rá szüksége, de csak egy palack van. A maradék tizennégy és fél perces időintervallumokat pedig teljesen kitölti azzal, hogy vércukrot mér, vérnyomást mér, injekciót ad, infúziót köt be illetve szed le, citosztatikumot állít össze a laminátorban, steril szobába beöltözik, steril szobából kiöltözik, trafót cserél, leszedi a lázlapról a másnapi véreket és vizsgálatokat és megírja őket az orvos helyett, elmondja a betegnek az aznapi vizsgálatokat, kiküldi őket, vért vesz harminchárom betegtől, EKG-t készít, Webert néz, süllyedést mér, branült tesz be, artériát szúr, pelenkát cserél, decubitust kötöz, foszladozó szájnyálkahártyát ecsetel, csontvelőpunkciót készít elő majd kísér, vizes borogatást cserél, megmosdat egyedül nyolc darab százkilós hemiplég beteget, elmossa a lavórokat, kiönti a katéterekből a pisit, katéterez, mellkasi váladékot szív le, gyomorszondát helyez be  (igen, vannak orvosok, akik mellett a nővér szondáz, sőtmitöbb, vannak orvosok, akik mellett a nővér diagnosztizál, senki ne vegye magára, akit nem érint), felveszi az érkező három új beteget, kiosztja a gyógyszereket, ételt oszt, etet, itat, tányérokat szed össze, ágyat húz, beöntést ad, megjavítja a vécét, rossz esetben újraéleszt, még rosszabb esetben leltároz és halottat fürdet, pótágyat szerez, lemegy a gyógyszertárba a gyógyszerekért úgy, hogy közben nem hagyja el az osztályt, leveszi az ügyeletes orvos protekciós betegének vérét soron kívül és megírja az ápolási dokumentációt. Amit pedig nem csinál: nem eszik, nem pisil és nem beszélget a betegekkel a lelkükről, mert. nincs. rá. ideje. Tehát sajnos arról, igazat állít-e Bronnie Ware, nem tudok mit mondani. Kétségkívül szép gondolatok és talán igazak is, a depresszió témájához azonban semmi közük. Teljesen, tökéletesen inadekvátak, ami a témát illeti, így teljesen alaptalanul hoztad fel őket; bár, mint mondtam, szép és elgondolkoztató öt pontról van szó. Sajnos azonban míg simán lehetséges, hogy egy haldokló ilyesmiket gondol, egy depressziós nem ilyesmiket gondol, az tuti, higgy nekem, a tapasztalat beszél belőlem, bármennyire meg is vagy győződve arról, hogy csupán azért érzem magam rosszul, mert "nem tudok egyedül maradni magammal" (akik régóta olvassák a blogomat, azok most háromra hangosan kacagjanak fel). Szóval a depressziós a következőket gondolja (nem akarja ezeket gondolni, de mint tudjuk, akaratgyenge és idegbeteg, tehát muszáj neki):

• ronda vagyok
• buta vagyok
• kövér vagyok
• boldogtalan vagyok
• engem nem szeret senki
• az életemnek nincs értelme
• az egész élet szenvedés
• bárcsak meghalnék
• stb, stb, innen már el lehet képzelni a többit is

És bár szerencsére az öngyilkosság gondolatáig még soha nem jutottam el (bár a halálra való vágyódásig már igen, az előző rossz periódusomban, tizenkilenc évesen), mindenesetre meglehetősen valószínűtlennek tartom, hogy az ablakpárkányon ülő depressziós utolsó gondolata valami olyasmi lenne, hogy bárcsak mire szánt volna még egy kis időt (bármikor szánhatna ugyanis, elég lenne csak leszállni az ablakpárkányról). Szerintem inkább olyasmire gondolhat, hogy mindjárt vége, jaj de jó. Mindenesetre inkább nem szeretném megtudni; bár ha olyan orvos kezei közé kerülök, aki a depressziómat azzal óhajtja kezelni, hogy a természet csodáira való rácsodálkozásra akar bírni engem, akkor lehet, hogy meg fogom.

6.) Most nem azért, de egy depresszióst azzal gyógyítani, hogy elvárjuk, hogy "akarjon" valamit, az kábé olyan szintű orvoslás, mint egy vakot felszólítani, hogy lásson. Jézusnak valóban sikerült, tény, de ezt a terápiás metódust, bár azóta eltelt kétezer év és rengeteget fejlődött az orvostudomány, azóta sem sikerült reprodukálni. Az a depressziós, akin segít az, hogy rácsodálkozik a világra, az nem depressziós. Szerintem fogalomzavarod van, már ne haragudj a kifejezésért, de mint már írtam, míg Részegszamár megengedhet magának ilyesmit, bár már nála is necces, egy orvos egyértelműen nem. Sajnálom és valahol nagyon abszurd és szomorú, hogy ilyesmiket kell mondanom valakinek, akit azért fizetnek és azért tanult, hogy jobban értsen a témához, mint én.

7.) Egyéb gondolataidra reflektálva pedig mindenképpen el kell mesélnem azt, hogy életemben nem unatkoztam, nem szokásom, remekül elvagyok egyedül; hogy rettentő sok dolgom volt az elmúlt években és sok embernek volt szüksége rám, amit ki is mutattak, a szeretetükkel együtt, mégha az átlagéletkoruk nem is haladta meg a három évet. Mindemellett napi 10-20 kilométer közötti távot bicikliztem (érted! bicikli! sport! azért vagy depressziós, mert nem csinálsz semmit! bezzeg a földeken kapáló parasztok!), de sajnos, lássuk be, napi 20 kilométernél még mindig nem mutatkozott semmiféle terápiás hatás. Tehát az unalomfaktor nem játszik, sem a mozgáshiány, látszatbiztonságom, amit félhettem volna feladni, sosem volt, az elmúlt kilenc évben elég sok gyakorlati változtatásra képes voltam a boldogságomért, a csendtől nem félek, sem attól, hogy önmagamban legyek (igazából más vágyam sincs már évek óta, oszt juszt se teljesül), mégis depressziós lettem*. Ilyenkor mi van?

* mármint tételezzük fel egy pillanatra, csupán az okfejtés kedvéért, hogy tényleg depressziós vagyok, nemcsak beképzelem magamnak, hogy fontosabbnak tüntessem fel magamat saját magam előtt

Gondolkoztam, reagáljak-e erre, mert egyrészt ugye olyan méltatlan dolog, hiszen Részegszamár láthatóan nem ért ahhoz, amiről ír, és hát nyilván kortárs irodalomról sem azzal diskurál az ember, aki még arra a szintre sem jutott el, hogy felismerje, hogy az irodalomhoz betűk kellenek; másrészt viszont olyan k*rvára nagyon irritáló az emberi butaság, de tényleg, hogy sajnos nem bírom ki válasz nélkül. Bocs a vulgaritásért.

Ide írok választ, egyrészt, mert nem akarom senki blogját bepiszkítani azzal, hogy őt szidom, másrész meg mert úgy érzem, messze túl fogja nőni egy komment kereteit. Hosszú poszt lesz, mert ideges vagyok, szóval csak az olvasson tovább, aki elegendő idővel és türelemmel rendelkezik.

Nem olvasom Részegszamár blogját; ebben nincs semmi személyeskedés, mindössze arról van szó, hogy blogból sok van, míg időből kevés, így sajnos szortírozni kell. Általában azért olvasok egy blogot, mert a gazdája 1) érdekes dolgokról ír 2) bár hétköznapi dolgokról ír, de ezt élvezhetően teszi, jó a stílusa 3) hétköznapi dolgokról ír hétköznapi stílusban, de emberként szimpatikus 4) rettentően irritál és perverz élvezetet okoz az, hogy felidegesítem magam rajta. Mivel Részegszamár stílusa nem fogott meg, a véleményével nyolcvan százalékban nem értek egyet, viszont érzelmet sem nagyon vált ki belőlem, se ilyet, se olyat (eddig legalábbis. Azonban ez a poszt! Még most is jön a gőz a fülemen kifelé), így logikus módon elkerültem egészen tegnapig, amikoris véletlenül belebotlottam a frissblogok listájában, szinte rámkiabált a remek címválasztás, hogy Depresszió, hát ez azonnal a szívemhez szólt, mélyen megérintette a lelkemet, stb, stb, értitek. Mint talán már kiderült, jelenleg aktuális a téma az életemben, szóval ez a reakció várható is volt.

Miután Magyarország köztudottan a tízmillió pszichiáter országa, nem meglepő, hogy dr. Részegszamár ezek egyikeként feljogosítva érzi magát arra, hogy a témáról való minimális ismeretek birtoklása nélkül is posztot írjon, ítéletet mondjon és gúnyolódjon olyanokon, akik egyértelműen szenvednek. Csak én érzem azt, hogy ez ízléstelen? Mindezt link nélkül, más háta mögött tenni pedig gyávaság, bármennyire is szépítgeti az ember. Döbbenetes amúgy, hogy ez a fajta viselkedés mennyire az elfogadott kategóriába került már mind virtuálisan, mind irl. Mindig egy ismerősöm jut ilyenkor eszembe, akit évek óta mélységes csodálattal figyelek, miközben telefonon magas, affektáló hangon bájcseveg, ó de édes vagy, köszönöm, puszipuszi, majd a piros gomb lenyomásával egyidejűleg már mondja is (bemélyített, közönséges hangon), hogy óbazmeg, ez is mekkora egy hülye, anyám, hát ez buta, mint a tök. Az lenne logikus, ha ezt párszor közelről szemlélve előbb-utóbb azért bizalmatlanná válnának vele szemben az emberek és felmerülne bennük, hogy esetleg az ő hátuk mögött pontosan ugyanígy viselkedik velük kapcsolatban; de nem. Az ismerősömnek virágzó társadalmi élete van és mindent elér, amit akar. Úgy tűnik, valahogy sikerül elhitetnie mindenkivel, hogy csak másokkal ilyen, velük nem (pedig de). Hát az én a véleményem az ilyen linknélküli, sunyi, laposkúszásban leadott, homályosan utalgató és indokolatlanul öntelt hangnemben írt posztokról kábé ugyanaz, mint erről a lányról. Vajon miért.

És akkor jöjjön egy kis gyakorlati tudás is, legalábbis egy kis morzsája annak, amivel dr Részegszamár nem rendelkezik. Mivel nem vagyok sem pszichiáter, sem biokémikus, ezért aki többet tud nálam a témáról, nyugodtan írjon levelet, és javítom illetve kiegészítem, ami hozzátennivalója lenne.

A depressziónak többféle fajtája (olvasd el a wikipédia cikkét Tündérke blogjában) és rengeteg kiváltó oka van, ez utóbbitól függően pedig nyilván van a divatdepi, igen, nem tagadom; meg van az, amit valamiféle életesemény vált ki (halál, válás, kudarcélmény, stb), meg van olyan, ami fiziológiás eredetű. Értem ezalatt a genetikai prediszpozíciót és a diétás faktorok (hiánybetegségek illetve bizonyos tápanyagok helytelen arányú bevitele) illetve a iatrogén faktorok (pl hosszantartó szteroidexpozíció) által okozott depressziót. Az okok sokszor fluktuálnak, a sokáig tartó külső eredetű depressziónál egy idő után automatikusaan fellépnek fiziológiás faktorok, a fiziológiás eredetű depresszió pedig megviseli a lelket (értsünk bármit is lélek alatt). A kezeletlen exogén depresszió sajnos egy idő után mindenképpen endogénné válik és önmagától generálja magát, ezért olyasféle dolgok, mint lelkierő, szándék, akarat, innentől már nem játszanak. Ezt kéne felfogni, mielőtt teljesen hibás logikára felépítünk egy sértő posztot.

Más betegség is okozhat fiziológiás úton depressziót. A cukorbeteg nem (csak) azért depressziós, mert elkeseríti, hogy többé nem tömheti magába kilóstul a habostortát, hanem (többek között) azért, mert a cukorbetegség következtében károsodik az érfal belső rétege, az endothelium, amin így nem tud átjutni a vérben termelt nitrogénoxid, hogy ellássa a sejtekben az olyasféle feladatait, mint például a BDNF (Brain Derived Neurotrophic Factor) termelődéséért felelős génhez való kapcsolódás és ezáltal előbb említett BDNF termelődésének serkentése, amelyre több más hozzávalóval együtt elég nagy szükség lenne a boldogságunkhoz (amúgy a sport pontosan ezen az úton {is}, a BDNF termelődésének serkentése által javítja a közérzetet). Ugyanígy a hepatitis C-vel fertőzött ember sem azért van lelombozva idejének elég nagy részében, mert a mája az alkohol élvezete nélkül is napról napra zsugorodik, vagy mert egész életére vírushordozóvá és ezáltal fertőzővé vált; mondjuk már ez is elég lenne egy masszív kis (képzelt) depresszió (úri huncutság) kifejlődéséhez, de nem, nemcsak erről van szó. A hepatitis C-betegeket alfa-interferonnal kezelik, amely a sejtszintű immunválaszt beindítva ugyanazt a reakciót váltja ki, mint ami gyulladáskor bekövetkezik. T-sejtek harcra fel, a bélben termelődő triptofán ahelyett, hogy szerotoninná illetve melatoninná alakulna, visszabomlik, szerotonin nulla, és akkor ez csak egy része a folyamatnak, a glükokortikoid rezisztanciáról, az interleukinokról illetve a triptofán neurotoxikus bomlástermékeiről még szó sem esett. Értelemszerűen a bélgyulladásos beteg sem (csak) azért depressziós, mert egész nap a vécén ül és görcsöl a hasa, pedig elég kellemetlen ez így magában is és sokat ront az életminőségen, higyjetek nekem, én már csak tudom, az igazi probléma azonban a szerotonintermelő enterokromaffin sejtek pusztulása. A szerotonin 95% százaléka ugyanis a bélben képződik, nem az agyban. Tadámm.

A depresszió (képzelt) genetikai okairól (pl a MKP-1, azaz mitogén-aktivált protein kinázfoszfatáz-1 termelődéséért felelős génről) (ami egerekben ugyanígy megvan, és ugyanúgy emelkedett MAPK-1 szintet okoz a hippocampusban, ami a depresszió "központja" az agyban) (mert vannak depressziós egerek is, bizony) (biztos túl sok idejük van arra, hogy úri huncutságokat képzeljenek be maguknak és minden bizonnyal elfelejtettek rácsodálkozni a teremtés csodáira); a táplálkozás és depresszió kapcsolatáról (omega-3, D-vitamin, szelén, cink, magnézium, you name it) illetve a dopamin- és norepinefrin-regulációról remélhetőleg majd dr. Részegszamár beszámol, mindez ugyanis a linkelt posztjából úgy cakkumpakk kimaradt, biztos csak véletlenül. Bár az is lehet, elintézi mindezt annyival, hogy ami nem cseppfertőzés, nem okozza baktérium, vírus, tőrdöfés vagy pisztolygolyó, az nem létezik. Ugyan már, dopamin, triptofán, szerotonin, interleukin-6, a világ márpedig lapos, ha eleget sétálunk, egyszer csak elérünk a végére, onnan aztán leugorhatunk a semmibe, depresszió megoldva.

Nyilván lehet minderre azt válaszolni, hogy "de én nem a valódi betegekről beszéltem, hanem azokról, akik csak képzelik", de most őszintén, kedves Részegszamár, mégis kinek képzeled magad, hogy majd pont te fogod eldönteni, ki mennyire szenved és hogy a szenvedésének van-e valós oka?

A depresszió kezeléséről amúgy meg csak annyit, hogy (meglepő módon) a kiváltó okot kell megszüntetni, az a leghatásosabb. Gyász esetén pszichológus/lelkiatya/jósnő/akárki segítségével fel kell dolgozni a gyászt; fiziológiás eredetű depresszió esetén pedig meg kell szüntetni a generalizált gyulladást, ami a depressziós tünetek legfőbb kiváltó oka. Amennyiben ez lehetetlen/hatástalan, akkor gyógyszert kell szedni. Cukorbeteg és bélbeteg tartson diétát, már egyszer belinkeltem a Natasha Campbell-féle GAPS-programot. Nagyon sokat segít, saját tapasztalat. Bár biztos ezt is csak képzelem, mint a depressziót magát.

Ami pedig a kommenteket illeti, hát ne haragudjatok, azaz haragudhattok, ha ahhoz van kedvetek, de ennyi pszichologizáló, korlátolt álbölcsességet már rég láttam egy helyre összehordva. Tisztelet a (pármondatnyi) kivételnek. Igény szerint kitérhetek erre is, csak jelezzétek. Kedvenc kommentem a "valódi depressziós nem ismeri fel az állapotát" kezdetű, pedig annak a további részében még van is némi igazság és belátás. Erről viszont elég, ha annyit mondok, hogy a depresszió a hangulati élet zavara, nem pedig kognitív zavar? A depressziós tökéletesen tisztában van az állapotával, nagyon súlyos esetben már nyilván nem, ilyen betegeket azonban rendszerint a zártosztályon találni (jó esetben). Egy "átlagos" depressziós tökéletesen tudja, mi a baja, legalábbis miután képes volt elfogadni a tényt, hogy nemcsak átmeneti rosszkedvről illetve aprócska hangulatzavarról van szó, amit meg lehet oldani 300 gramm szénhidrát együltő helyünkben való elfogyasztásával dobozos jégkrém vagy nutella formájában, illetve azzal, hogy zöldre festjük a körmeinket. Tényleg inkább ez a gond, az elfogadás. Nem jó dolog ugyanis arra gondolni, hogy beteg az agyunk/hormonháztartásunk/akármink. Most komolyan, én tényleg nem értem, miért hiszitek azt, hogy mi ebből bármit is profitálunk, hogy megérni nekünk ezzel kompenzálni, direkt beleringatni magunkat és hogy ez nekünk jó? Örülnék, ha valaki elmagyarázná, miért is feltételezi, hogy abbahagyni az iskolát, elmagányosodni, soha nem aludni és állandóan boldogtalannak lenni engem annyira boldoggá tesz, hogy direkt megteremtettem ezt a helyzetet a semmiből magamnak. Dr Részegszamár, esetleg? Te mintha valamiért meg lennél győződve arról, hogy  a (képzelt) szenvedés valójában pozitív visszacsatolást biztosít nekünk és boldoggá, de legalábbis elégedetté tesz minket, szóval meg vagyok győződve róla, hogy van erről valamilyen csodás elméleted. Kérlek, oszd meg velem, hadd tudjam már meg, miért is olyan jó nekem, hogy direkt depressziós akarjak lenni, magamtól valahogy nem sikerül rájönnöm, pedig okos lány vagyok, legalábbis ezt szokták rám mondani.

Egyik újévi fogadalmam meg amúgyis az volt, hogy majd én akkor idén jól megismerem az embereket meg a gondolkodásmódjukat, hát basszus, már elment ettől a kedvem, pedig még csak január közepe van. Kizárt dolog, hogy még tizenegy és fél hónapig kitartson a lelkesedés, mármint az a pár morzsa, amit dr Részegszamár meghagyott belőle. De azért nem adom fel ilyen könnyen, ha már így elhatároztam, hogy engem mostantól érdekelni fognak ez emberek, szóval kedves dr Részegszamár, rendkívüli hálára köteleznél azzal, ha elmesélnéd, mit is érzel olyankor, amikor gúnyos hangon (link nélkül, de efölött térjünk már napirendre), a témáról való nulla tárgyi tudással kicsúfolsz olyanokat, akik egyértelműen gyengébbek nálad, mert rosszul érzik magukat, és akik (lelki/fizikai, higgy bármely verzióban is) állapotának jogos voltát kétségbevonni sem jogod nincs, sem pedig alkalmas nem vagy rá. Biztos vagyok benne, hogy nem azt érzed, amit én éreznék hasonló helyzetben; én ugyanis kimondottan rettegek, ha olyan témáról kell véleményt nyilvánítanom, amihez nem értek és amiről nem bírok elég információval; viszont ha te is így éreznél, már eleve nem írnál ilyen megalapozatlan és sértő posztokat. Úgyhogy logikusan nézve szerintem esetedben valamiféle pozitív megerősítésről lehet szó, például hogy ettől okosnak érzed magad, esetleg felsőbbrendűnek, netán kifejezetten humorosnak? Úgy gondolod, hogy karakán ember vagy, aki most jól megmondta, ez kell a sok képzelt betegnek, na ettől majd észhez térnek? Kérlek, mesélj már erről egy kicsit, hadd tudjam meg, hogyan működik egy (nem depressziós) átlagember. Ezt teljesen komolyan, minden gúny nélkül kérem, én mindent megteszek ugyanis, hogy betartsam az újévi fogadalmaimat. Megteheted ezt emailen, mert képzeld, szoktak nekem olyanok is írni, akik nem értenek velem egyet, és én örülök nekik; az ilyesmit ugyanis becsülöm. Vagy megteheted a blogodban, ott mondjuk nem fogom elolvasni, mert bár eddig sem jártam feléd tudatosan, de ezentúl majd direkt vigyázok, hogy ne tegyem; ez esetben megnyugodhatsz, hogy nem fog visszajutni hozzám, ezért szabadabban fogalmazhatsz. Az ilyesmit nem becsülöm, de ez számodra nyilván nem szempont. Amennyiben ezt a megoldást választod, nyugodtan írj továbbra is csúnyákat a képzelt depressziósokról, akiknek annyira üres volt az életük és akik annyira akaratgyengék, hogy direkt belemásztak egy nagyon rossz állapotba, mert úgy jobban!!! érzik magukat. Fyi: a világ egyik leghíresebb zeneakadémiáját hagytam abba négy hónappal a diplomám előtt a képzelt depresszióm miatt, ebből is láthatod, mennyi sok időm volt úri huncutságokra és mi mindennek a hiányát kellett kompenzálnom azzal, hogy betegnek képzelem állítom be képzelem magam. Mindezt a személyes infót azért osztom meg veled, hátha valahogy hasznát tudod venni annak az ötletes, bár sajnos téves és nagyon sokakra nézve kifejezetten sértő elképzelésednek az alátámasztására, hogy depresszió nem létezik.

Mondjuk amíg az átlagorvos azon a szakmai szinten áll a témával kapcsolatban, mint Tündérkénél látni lehet, addig igazából nem kéne azon csodálkoznom, hogy az átlagember nem emelkedik dr Részegszamár szintjénél feljebb és erre még büszke is. Bocs, Tündérke, ne vedd személyeskedésnek, de sajnos a te véleményeden még annál is jobban felháborodtam, mint amennyire Részegszamárén. Mondjuk nekem sajnos már múltam van, ami a konkrét betegségeket elbagatellizáló/fel nem ismerő és ezért lelki dumát lenyomó orvosokat illeti, elég jelentős károm származott belőle ahhoz, hogy azonnal ugorjak, amint valaki vallásos vagy humánus lelki igazságokat kezd el puffogtatni valódi diagnózis és magyarázat helyett. Asszem, erről írok is külön posztot, megjött a kedvem. És lám, a felháborodás termékennyé tesz, önjelölt őrült írózsenik, figyeljetek, ez a titka mindennek, mert valóban minden művész depressziós és skizofrén. A festők meg mind autisták, majd elfelejtettem.

De most komolyan, mi lenne, ha nem próbálnánk még plusz oknélküli és jogtalan bűntudatot ébreszteni azokban, akik már eleve rosszul érzik magukat, pedig nem ezt érdemlik és nem maguk keresték? Tényleg annyira fájna csak arról nyilatkozni, amihez értünk és elfogadni, hogy ez sajnos relatív kevés dolog?

Mellesleg mindenkinek elismerésem, aki elolvasta idáig.

Ébredés után rendszerint kissé kába vagyok, nem is látok rendesen, míg be nem teszem a kontaktlencsémet, ráadásul az előszobában elég sötét van, így fordulhatott elő, hogy ma reggel lágy hangon macskucimnak szólítottam és lehajoltam megsimogatni a védőnő előszobában hagyott fekete cipőjét.

Akkor most, mielőtt még észrevétlenül átcsúsznánk a 2013-as évbe (mert így szoktak velem mostanában működni a dolgok, behunyom a szemem, mert boldogtalan vagyok, és amikor kinyitom, sok hónappal később van), megpróbálom összegezni az elmúlt évet. Ez elég könnyű, ugyanis 2011 életem egyik legrosszabb éve volt. Minden elromlott, összeomlott és széthullott, ami ezt megtehette, velem az élen. Erről most ennyit, igazából gondolni sem akarok rá többet, szerintem töröljük ki a naptárból és vegyük úgy, hogy az egész csak egy kellemetlen tévedés volt. Mindenesetre azért összeszedem ide a jó dolgokat és azt a kábé három olyan döntésemet, ami később nem bizonyult katasztrofálisnak; ez most ilyen új attitűd, kíváncsi vagyok, meddig fog tartani, remélem legalább addig, míg megírom ezt a posztot.

Tehát jó dolgok és helyes döntések 2011:

1) Megörököltük a macskát és megszületett Móricka. Miután az utóbbi időben amúgyis kizárólagosan róluk szól a blog, itt most nem térnék ki részletesen egyikőjükre sem.

2) A diéta. Kábé fél évnyi folyamatos hányás illetve a cukorbetegség diagnózisa után valahogyan az a csodálatos ötletem támadt, hogy kiiktatom a glutént az étrendemből. Ezt sokkal hamarább meg kellett volna tenni, már vagy úgy tíz húsz harminc évvel ezelőtt a hozzátáplálásom kezdetekor. Glutén nélkül ugyanis egy teljesen más ember vagyok, elmúlt az ismeretlen eredetű, autoimmun krónikus bélgyulladásom, nincsenek pattanásaim, lefogytam, és, bónuszként, egész nyáron tünetmentes voltam, nem szedtem az allergiagyógyszeremet és egy tizes papírzsepit nem használtam el összesen három hónap alatt. Valamint ami a legfontosabb: az a borzalmas szürke köd és bénaság, amit a depresszió fiziológiás része okoz, teljesen eltűnt. Persze maradt még elég körülmény, ami miatt rosszul érezhetem magam, de az legalább én vagyok meg az életem, nem pedig valami mindent eluraló biokémiai terror, ami ellen lehetetlenség fölvenni a harcot.

3) Elkezdtem használni az oil cleansing method-ot, ami életem legjobb kozmetikai döntésének bizonyult. Bevezettem pár változtatást az eredetihez képest, mert szerintem az, aki kitalálta, hogy az arcunkat percekig nedves törülközővel fedjük le és úgy lélegezzünk, az kopoltyúval rendelkezik, de minimum gyöngyhalászatból él. Mindenesetre a lényeg megmaradt: nem használok szappant illetve semmi egyéb szárító hatású arclemosót, hanem ricinusolajat keverek össze jojobaolajjal és pár csepp teafaolajjal, és azzal tisztítom a bőröm. Aki most azon kezd sikítozni, hogy fúj, olajat az arcra,  undorító, az menjen be a fürdőszobába és olvassa el a karácsonyra kapott méregdrága kecsketejes bioszappanja összetevőit (segítek: pálmaolaj, kókuszolaj, kakaóvaj, stb), illetve tanulmányozza a wikipédia cikkét a szaponifikációról.

4) Abbahagytam a samponos hajmosást. Ez igazából még work in progress-kategória és majd írok róla egy saját külön bejegyzést, mert megérdemli, egyelőre csak annyit mondanék, ne higgyetek a kozmetikai iparnak, a szépség belülről fakad, haha (és tényleg).

Most így több jó dolog illetve döntés nem jut eszembe, már ez önmagában mindent gyönyörűen el is mond 2011-ről. Így visszaolvasva kicsit úgy tűnik, mintha az egész évemet ezoterikus praktikák kipróbálásával töltöttem volna, hosszú, színes szoknyákban, gyakran emlegetve a Földanyát, pedig nem így van. Én az összes döntésemet színtisztán egoista szemszögből, az adott téma hosszas tanulmányozása után, kizárólag tudományos alapon hozom meg, olyasféle emocionális zsarolásra használható faktorok teljes kizárásával, mint pl az ökoszféra ill. a társadalmi nyomás. Mi sem áll távolabb tőlem, mint a Földanya, még ha ez az állítás ilyesfajta biomonológok után nem is tűnik nagyon hitelesnek.

Ami pedig a fogadalmakat illeti: mivel az elmúlt évben rakásra termeltem a különböző, változó hosszúságú privát listákat azzal kapcsolatban, konkrétan mi is lenne szükséges ahhoz, hogy boldog legyek, az újévi listám többé-kevésbé ismétlés. Sok illúzióm nincs a saját hatékonyságommal kapcsolatban, de ki tudja, talán vannak dolgok, amik attól hatnak, ha ismételgetjük őket. Szeretnék tehát (dátumtól függetlenül):

1) Boldog lenni. Hahaha. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy megteszek bizonyos dolgokat, amik segítenek, illetve nem teszek meg olyanokat, amik ártanak. Betartom a diétát, megpróbálom rendbetenni az életemet, amit jól szétszedett az elmúlt pár hónap akut depressziós krízise, illetve kipróbálom, segít-e bármit is az 5-hidroxitriptofán. Az ugyanis jelenleg az egyetlen alternatíva, ami még a rendelkezésemre áll, mielőtt hivatalosan is bevonulok a zártosztályra a vonat elé vetem magam SSRI-t kezdek szedni. Úgy érzem, ez a maximum, amit magamért tehetek, azon kívül, hogy megnyerem a lottót, az mondjuk nagyon sok problémámat megoldaná és a hangulatomat is feldobná, sőt, még azt is el tudom képzelni, hogy fiziológiásan pozitív irányba befolyásolná a dopamin- és szerotoninháztartásomat.

2) Elérni egy anyagilag stabil helyzetet, visszafizetni az összes tartozásomat és életemben először megszabadulni az állandó rettegéstől és szégyentől, hogy már megint nincs mit ennem, nem fizettem tandíjat, három hónapja kések a lakbérrel és egy éve tartozom mindenféle ismerősöknek. Nyugalmat akarok. Még soha életemben nem éreztem magam biztonságban, és lehet, hogy már ki sem tudnám élvezni, annyira belémvésődött ez az állandó jogos félelem a holnaptól, de azért hadd próbáljam meg. Ha ennek a helyzetnek a megteremtése azzal jár, hogy halasztanom kell a Tengerparti Városban, akkor halasztani fogok.

3) Végre megcsinálni azt a nyomorult diplomát, amit évek óta tologatok. Legalább az egyiket. Persze mint minden, ez is pénzkérdés, nyilván már rég befejeztem volna, ha nem kell a jelenléti íves órák alatt dolgoznom, hogy legyen mit ennem; illetve ha nem kellene állandóan olyan problémákba ütköznöm, hogy reneszánszot nem tudok játszani, mert nincs hozzá hangszerem, franciát nem tudok játszani, mert nincs hozzá hangszerem, kora romantikát sem tudok játszani, mert nincs hozzá hangszerem, marad a nagybarokk repertoár, aminek a felét nem tudom játszani, mert nincs hozzá hangszerem; azért így elég nehéz zenélni, lássuk be.

4) Egyedül lakni egy lakásban. Így túl a harmincon azért már nagyon nehezen viselem ezeket a WG-ket meg albérleteket meg kollégiumokat meg barátoknál való csövezést. Szükségem van a saját személyes teremre, ahol egyedül lehetek, ahol akkor alhatok, amikor álmos vagyok, és senki nem szól bele az életembe és nem dönt helyettem az alapigényeimről. Legalább valami halvány másolatát szeretném annak, amit úgy hívnak, hogy minőségi élet, ha már az eredeti nem is adatik meg nekem, mert saját lakásra úgysem lesz pénzem soha, hisz nekem ugye apucianyuci nem tud lakást és autót venni, kezdőtőke nélkül pedig még akkor sem lennék hitelképes, ha lenne valami rendes állásom. De legalább egy albérletet szeretnék, ahol egyedül lehetek végre, életemben először.

5) Egy kicsit közelebb kerülni a normalitáshoz, értsd jól, haha, szóval szeretném megérteni, miért azok a dolgok érdeklik az embereket, amik, és azok miért is olyan jók. Szeretnék például minden nap normálisan felöltözni, ami már önmagában is kihívás, hiszen engem nem érdekelnek a ruhák, illetve ez így nem igaz, mert szeretek szép dolgokat nézni és használni, talán ott lehet a különbség, hogy én nem érzem azt az állandó megfelelési kényszert magam és a világ felé, amit a nők úgy általában. Nekem nem kell tizenöt táska, tíz pár cipő, minden évben új gardrób, és nem okoz örömöt sminkelni meg piperézkedni. Nem leszek boldogabb attól, hogy új krémet kenek az arcomra vagy zöld lakkot a körmömre (bár lennék). Az én (már eleve csökevényes) princesszines hajlandóságom ottmaradt az ózdi hídon, a nagymamám kombinéival együtt, nem hoztam magammal a felnőttkorba. Ezen szeretnék változtatni, legalább egy kicsit. Nem kitűnni akarok, hanem olyan akarok lenni, mint bárki más. Elég régóta vagyok akaratom ellenére egyéni és különleges és más, mostanra már egy kicsit elegem van abból, hogy vannak a normális emberek meg vagyok én. És tudom, hogy nem minden a külsőn múlik, de az legalább egy olyan faktor, amin még igazi érdeklődés nélkül is aránylag könnyen lehet változtatni. Persze meg kell találni a helyes arányt, nyilván nem fogok lézerpuskával hadonászni meg hastáncolni csak azért, mert mindenki azt csinálja (pedig az előbbiben biztos jó lennék, a kidobósban is az voltam, sosem tudott senki eltalálni, annyira rettegtem a labdától); nem az észnélküli beolvadáson és idomuláson van a hangsúly, hanem csak szeretnék egy kicsit jobban hasonlítani és kevésbé kilógni a sorból.

6) Konkrétabban beleszólni a jövőmbe, nemcsak sodródni a körülményekkel. Volt idő, amikor jó voltam ebben, talán sikerül visszatalálnom ahhoz a képességemhez, hogy tudok dönteni és a döntésemhez tartani magam. Így depressziósan mondjuk már dönteni is eleve nehezített terep, de bízzunk benne, hogy ezúttal kicsit hamarább sikerül regenerálódnom, mint legutóbb.

7) Egy kicsit toleránsabbá válni. Nyilván ez a folyamatos frusztráció meg a depresszió az oka, de egyszerűen nem tudok már senkit elviselni. Sem életben, sem blogügyileg. Hónapok óta nem olvastam egyetlen olyan bejegyzést sem, ami ne idegesített volna és ne valami olyan reakciót váltott volna ki belőlem, hogy jaj, már megint ez az oknélküli, sznoboskodó hiszti, erőltetett poénkodás, fölösleges szarozás, semmitmondó unalom, nem igaz, hogy nem él egyetlen olyan ember sem ezen a földön, aki le tudna írni egy mondatot helyesírási hiba és erőltetett egyénieskedés nélkül, úgy, hogy még szóljon is valamiről. Egyrészről nyilván igazam van, mert döbbenetes, mennyire ugyanúgy gondolkodik minden ember és mégis milyen vadul hisz mindenki abban, hogy ő egyéni és eredeti és kúl és jófej (nyilván én sem vagyok kivétel), és mennyire stílustalanul van megírva és nem szól semmiről a legtöbb blog, szóval felfoghatnánk ezt az egészet jogos blogundornak is, de az nem fedné teljesen a jelenséget. Engem az élő emberek is idegesítenek, a szaguk, a hangjuk, a látványuk; eltöltök tíz percet a villamoson és legszívesebben legéppuskáznék mindenkit egy szebb és jobb világ reményében. Hát ez a késztetés az, amit nem lenne szabad hagyni eluralkodni magamon, khm.

8) Végigcsinálni egy 365 napos fotósorozatot, ami alatt minden nap készítek egy képet az életemről, hogy emlékeztessem magam arra, hogy van nekem olyan is és még nincs vége, mégha néha úgy is tűnne. És mivel én ilyen kiábrándítóan funkcionális lény vagyok, aki nem a fotózásért fényképez, hanem hogy megőrizze az emlékeit; nem a bringázásért jár biciklivel, hanem mert az a közlekedés legolcsóbb módja; és nem azért főz, hogy alkosson, hanem mert éhes; fölösleges teóriákat építeni a képek köré meg keresni bennük a művészetet. Mondjuk amíg olyan géppel fényképezek, amin még abba sincs beleszólásom, hová fókuszáljon, fölösleges is lenne a művészetet emlegetni. A feladat tehát az, hogy minden nap találjak egy olyan pillanatot, amit érdemes megörökíteni. Tekintve, hogy az örömgyűjtő projektem is hogy befuccsolt, úgy érzem, ez nem kis kihívás. A képeket megnézni a szokásos helyen lehet, a project 365 kategóriában.

Egyelőre ezekben reménykedem. Ha egyet sikerül véghezvinnem, már büszke leszek magamra, már ha még emlékszem rá, hogy is kell olyat csinálni.

Ami a kommentelést illeti, sajnálom, de nem tervezem ismét engedélyezni. El tudom képzelni, hogy eljön majd az az idő, amikor sikerül túladagolnom magam az 5-hidroxitriptofánnal annyira, hogy ismét érdekelni kezdjen, mit is gondolnak más emberek arról, amit én gondolok; akkor talán majd visszakapcsolom, de nem most és nem is a közeljövőben, sőt az se biztos, hogy egyáltalán. A konkrét oka a kommentek megvonásának amúgy az volt, hogy elegem lett abból, hogy mindenki jobban tudja nálam, milyen is nekem és mit is kéne tennem. Énnekem ne írjatok be, hogy miről szól a depresszió, mert én tudom, hogy miről szól, veletek ellentétben; és nincs szükségem arra, hogy jól megmondjátok nekem, hogy csak akarni kell, meg csak összeszedni magam, meg abbahagyni a rinyálást, mert az unalmas, és hogy a depresszió csak egy divat és bezzeg a földeken kapáló parasztok. Mindenki annyira ért mindenhez, amikor más bőréről van szó, érthető is, hiszen a tízmillió pszichiáter országa vagyunk, ugye, de énnekem ehhez nincs türelmem. Ugyanez vonatkozik az életvezetési tanácsokra is, hogy de miért nem fordítok meg tanítok meg nyerem meg a lottót; hát nyilván azért, mert hülye vagyok és önmagamtól mindez nem jut eszembe, ja. Mert  egy idegen országban olyan könnyű állampolgárság nélkül zeneiskolai állást kapni. És fordítási munkához is úgy jut az ember, nyelvszakos diploma és protezsálós ismerős nélkül, hogy felébred egy reggel és csettint, és hopp, már adják is neki a fordítandó anyagot és utalják az érte járó pénzt. Nyilván én vagyok a hibás, hogy az én életemben nem csettintésre funkcionálnak a dolgok, igazatok van. Én tényleg megértem, hogy jószándék áll az összes ilyen komment mögött, ezen a blogon szerencsére szórványos esetektől eltekintve sosem volt nagy divat a hülyepicsázó trollkodás, ezért nem lehetek elég hálás nektek, most komolyan; de valahogyan mostanában nehezen viselem a megalapozatlan és jogtalan ítélkezést. Elég bajom van anélkül is, hogy vadidegen embereknek kelljen magyarázkodnom meg védekeznem olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek egyedül engem érintenek. Úgyhogy sajnálom, de  továbbra sincs kommentlehetőség. Aki nem bírja visszafojtani a véleményét/felháborodását/kapcsolattartási ösztöneit, az írhat levelet, a blogos címemet olvasom, ha a rendes postafiókomat nem is vagyok hajlandó megnyitni jó ideje. Ja és erről jut eszembe a +1 elhatározás: nem halogatok dolgokat és minden adódó problémával szembenézek az aktualitása csúcsán, mielőtt még túlnőne rajtam és szétrobbantaná az életemet.

Az alábbiakban képregényformában, lépésről lépésre, hitelesen dokumentáljuk Móricka életének harmadik fürdetését, hogy bebizonyítsuk: mi mindent megteszünk a babaillatért, a kudarc nem rajtunk múlik. Exkluzív képriport, amelyben, az eset folyamán először, megszólal maga a sokat szenvedett főhős is. Helyszín: egy kétszobás lakótelepi lakás nagyobbik szobája. Szereplők: Móricka, Móricka anyja, nagyanyja és nagynénje, valamint a macska.

Én csak flamenkózok itt csendesen és boldogan a kanapén, imádóim körében, az élet szép, a világ, amelyben élünk, egyértelműen minden létező világok legjobbika.

Neee! Segítség! Hát mi történik itt? Imádóim ellenem fordultak, elkaptak, megfosztottak ruháimtól és köntösömre sorsot vetettek!

Vajon mi lesz ebből? Gyanús, gyanús. Rosszat sejtek. Ezek a vesztemre törnek!

Jól van. Ha így, hát így. Én férfiasan vállalom a sorsomat. Senki nem jött a segítségemre a szükség óráján. Az ember magányosan áll a föld színén. A zsiráfos hálózsákomban temessetek el, a zenélős macimat pedig a macskára hagyom.

Neee! Meggondoltam magam! Élni akarok!

Ne simogasd a fejem, inkább vegyél ki innen azonnal! Addig nem vagyok hajlandó kinyitni a szememet se.

Hű. Ez kemény menet volt. Alig éltem túl. Most egy kicsit pihenek, ki tudja, mi vár még rám. Kegyetlen banda ez és mind kiszámíthatatlan őrült. Teljesen kiveszett belőlük az irgalom.

Hümm. Támadt egy ötletem...

...vajon ha elég nagy lendülettel oldalra vetődök, sikerül meglógnom, mielőtt még észrevennék?

Nem sikerült... elkaptak... Ez egy rendőrállam, egy diktatúra, egy börtön!

Segítség! Megfojtanak! A tulajdon véreim! Hát már senkiben nem lehet megbízni?! Ebben az országban már bárki bármit megtehet következmények nélkül?!

Mi ez? Ezek teljesen megőrültek?! Hát kilapítanak!

Huhh. Élek még vagy ez már a túlvilág? Kicsit kipihenem magam, aztán jól megmondom nekik a véleményemet erről a bánásmódról. És ilyenek akarnak maguknak gyereket. Nem térek magamhoz.

Natehát. Te énvelem ne szórakozzál, jó? Figyelj rám, mert nem mondom el még egyszer! Soha, értsd: SOHA többet ne csinálj ilyet velem! Vágod? Na azért!

Énvelem te ne feleselj, itt az van, amit én mondok! Nem fürdünk és KÉSZ!

Nna. Ezt elintéztem. Megtanulták a leckét. Énvelem nem lehet csak úgy büntetlenül  kibabrálni. Többet ilyen nem fordul elő, az fix. Százéves koromig nem fürdök.

Eljött az ideje, hogy kibányásszam a füleimből a gyógyszeres gézt plusz vattát, de nem tudom rászánni magam, annyira jó volt így háttérzajok nélkül élni. Legszívesebben az egész hátralévő életemre süket maradnék.

Ma reggel* arra ébredtem, hogy semmit nem hallok a jobb fülemre, ez önmagában még nem keserített volna el nagyon, mert elég jól hallok én egy füllel is, sőt; de a lüktető fájdalom a dobhártyám magasságában elég nyugtalanító volt ahhoz, hogy azonnal középfülgyulladásból eredő, halálos kimenetelű meningitiszt diagnosztizáljak magamnak és időpontot kérjek a fülészetre. Arról, hogy hogyan megy ma Magyarországon orvoshoz az, akinek se pénze, se biztosítása, inkább nem szeretnék publikusan nyilatkozni, vannak utak és módok a túlélésre az élet árnyékos oldalán is, legyen ennyi elég, szóval kiderült, hogy halálos kimenetelű meningitiszem kétoldali hallójáratgyulladásom van, úgyhogy most mindkét fülemet gyógyszeres gézcsík plusz vattacsomó zárja el a valóságtól, amit kifejezetten kellemesnek tartok. Én ugyanis gézcsíkkal és vattával a fülemben is mindent hallok, ami történik körülöttem, csak kicsit letompítva; gondolom, ez lehet a normális zajszint azoknak, akik normálisan hallanak. Most érzem csak, általában mennyire lefoglalja az agyamat az, hogy hallok, emiatt ugyanis sosem tudok rendesen koncentrálni semmire, mert a háttérben mindig valami zúg, csikorog, dudál, ketyeg, csöpög, szirénázik, üvölt. A pszichológus szerint az emberek általában képesek ezektől a zajoktól elvonatkoztatni (képesek például forgalmas út mentén nyitott ablaknál füldugó nélkül aludni, én mélységesen irigylem az ilyen embereket, ez biztos valami szuperképesség lehet), de nekem sajnos ez nem sikerül. Úgyhogy most nagyon jó nekem, így süketen, bár még duplán befalazott füllel is hallom a falióra ketyegését, de úgy tűnik, ez az a zajszint, amivel már én is képes vagyok békében élni.

Az egyetlen, ami nem megy ilyen állapotban, az a telefonálás, de mivel negyedik hónapja nem kapcsoltam be a mobilomat, ez nem egy sürgető probléma.

Ui.: Az mondjuk nem derült ki, mitől zúg a fejem és cseng a fülem hónapok óta, de ennek majd akkor járok utána, ha megint hivatalosan is létező ember leszek. Különben is, megvannak az elméleteim a témáról.

* értsd ezalatt délután háromnegyed egykor, ugyanis Móricka éjjel kettőtől reggel fél nyolcig az üvegrepesztő és falakat ledöntő üvöltést gyakorolta, igazi családi kitartással

Íme Móricka haja a kiindulási állapotában, a jófiú-projekt előtt, azaz mielőtt kecskeszőrből való hajkefével Emil és a detektíveket varázsolnánk belőle:

A színe pedig jelenleg ilyen (vörösödik, vörösödik):

Móricka amúgy azok közé a gyerekek közé tartozik, akik naponta összesen két órát alszanak húszperces adagokban rendszertelenül lebontva huszonnégy órára (úgy, hogy éjszakára még véletlenül se jusson belőle). Én, akinek mindig a potenciális legrosszabb eshetőség jut elsőnek eszébe, ez alapján simán skizofrénnek diagnosztizálnám*. Tiszta szerencse, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkit bárminek diagnosztizálhassak, kevesen úsznák meg ugyanis a diliházat /intenzív osztályt a környezetemben, ha egyszer úgy igazándiból belelendülhetnék.

Szóval nem alszik, ezért mi sem alszunk, a posztnak így akár azt a címet is adhatnám, hogy asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, az talán kifejezőbb lenne, bár kevésbé szeretetteli. Az amúgy, hogy egy csecsemő az első két hétben napi tizenöt órákat alszik, pontosan olyan irreális téveszme, mint az, hogy a gyerekeknek "babaillatuk" van, amely kifejezést mellesleg szerintem kizárólag a gyermektelen harmincas szingli nők használják, amikor a biológiai órájuk túl hangosan ketyeg; és amelynek létezésére a barátnőik gyerekeivel való félévente egyszeri találkozás alapján következtetnek (megjegyzem, tévesen). Objektívan nézve ugyanis nincs olyan, hogy babaillat. Egy csecsemőnek egészen konkrétan bomló szerves anyag szaga van, és most nemcsak a pisiről és a kakiról beszélek, hanem a nyakba csorgó refluxos büfi, a tápszeres lehellet, a bőrre száradt nyál és a csatakos izzadtságtól összetapadt koszmós haj savanyú, romlott tejre emlékeztető szagelegyéről, amelyet sosem lehet teljesen eltávolítani egy gyerekről; bár ha elég vastag rétegben szórjuk rá az illatosított babahintőport, az talán elfedi a bűzt addig, míg bemutatjuk gyermektelen harmincas szingli barátnőinknek, hogy zavartalanul kialakíthassák téves illúzióikat a babaillat létezéséről.

Egyébként imádom Mórickát, büdösen is, csak hát én nem az a fajta vagyok, akinek olyan könnyen elborítják az agyát a női hormonok és a romantikus eszmék.

Rengeteg mondanivalóm van még amúgy Mórickán kívül a macskáról, a legújabb hajápolási és kozmetikai protokollomról, a depressziómról, valamint az emésztő szervrendszerem aktuális állapotáról is, csak várjatok türelemmel, míg kialszom összeszedem magam.

* az egyébként rendkívül ritka, már a pubertás előtt jelentkező gyerekkori skizofrénia egyik első tünete a csecsemőkorban az alvási igény szinte teljes hiánya**

** Móricka ezt a diagnosztikai kritériumot tökéletesen teljesíti***

*** de ő persze nem skizofrén, hanem csodagyerek

Így a kilencedik év zeneakadémia és öt év általános iskolában való csoportos hangszertanítás után úgy érzem, tökéletesen azonosulni tudok a zéró tolerancia elvével. Szerintem egy lakótelepi házban este kilenckor csak az csellózzón, aki tud rajta játszani, sőt, ha lehet, még az se.

Én mindig rögeszmésen ódzkodtam attól, hogy itthon gyakoroljak, mert mindenféle rámragasztott diagnózis ellenére túlteng bennem a szomszédok iránt érzett szociális felelősségtudat. Azon kábé három alkalommal, amikor mégis megtettem, gondosan ügyeltem rá, hogy hétköznap délelőtt tíz óra legyen, amikor senki nincs itthon.

És nevezzetek csak nyugodtan intoleránsnak, de én este kilenckor magát Pablo Casalst sem szeretném hallgatni egy emelettel lejjebbről, nemhogy az alsó szomszédot, aki egyelőre sajnos még túl nyilvánvaló intonációs problémákkal küszködik ahhoz, hogy a műélvezet, mint részemről egy esetleges hozzáállási alternatíva, szóbakerülhessen.

Móricka - természetesen - csodagyerek, ez nemcsak abból látszik, hogy be tudja pöndöríteni a nyelvét (világhírű fuvolista lesz belőle), valamint hogy már kétnaposan felemelte és másodpercekig tartotta a fejét (még nem döntöttünk arról, milyen sportágban is induljon az olimpián); a legnagyobb kunsztja azonban az, hogy Okosan Néz (amikor épp nem óbégat) (legújabb beceneve a Vaszilisza papagája által ihletett Hisztike). Jelleme amúgy hihetetlenül összetett, külsőre pedig igazi kaméleon, bármely kultúrában el tud majd vegyülni, szerintem titkosügynököt kéne nevelni belőle, az amúgyis egy intellektuálisan kielégítő, anyagilag jövedelmező és kihívásokkal teli üzletág. Fedőfoglalkozásnak pedig majd szupermodell lesz. Legalább valaki végre pénzt is fog keresni ebben a családban.

Pár karakterrajz a repertoárból:

a Bébirabbi:

a Kúlcsávó:

a Vizihulla:

a Sármos Sanzonénekes:

a Saját Hányásában Részegen Fetrengő Punk:

me Cheetah, you Jane:

imádkozzunk, híveim:

A macska mindezt pedig biztonságos távolból szemléli:

Ui.: felhívnám a figyelmet a családi fülre, és ismételten kihasználnám az alkalmat arra, hogy megjegyezzem, az enyém, a családban egyedüliként, nem ekkora.

Ui.2.: ami a frizurát illeti, épp az Emil és a detektívek-stílusnál tartunk, oldalt elválasztjuk, féloldalra fésüljük, majd hangosan csodáljuk az eredményt, ami sajnos nem tart sokáig. A fésülés után két perccel már a füle mögött kunkorodó hajával ugyanis pont úgy néz ki, mint Kabos Gyula és Doktor Bubó közös gyereke.

Móricka haja kezd vörösödni, egyelőre enyhén, de határozottan. Mindannyian reménykedünk benne, hogy nem úgy fogja végezni, mint az unokatesóm, aki a szénfekete hajához égővörös szakállat tud növeszteni, ha akar (nem akar) (és én ezt meg is értem).

Mondjuk az ő genetikájával nagy esélye van egy Benetton-reklámos külsőre*, lesz még világhír ebben a családban, csak várjuk ki a végét.

* Mórickáról beszélek, nem az unokatesómról. Az unokatesómnak nincs benettonos külseje. Egészen pontosan úgy néz ki, mint egy IDF-sorozóplakát. Már csak egy Uzi kéne a bal kezébe és egy kismacska a jobba.

Becsületesen bevallom, hogy amikor pár évvel ezelőtt először olvastam a Harry Potter-sorozatot, nekem bizony nem esett le sem a Madam Pomfrey, sem a Durmstrang neve mögött lévő utalás. Kis komfortérzetet jelent azért a tény, hogy valószínűleg a fordítónak sem, hiszen meg sem próbált kihozni belőlük valamit.

Csak hogy ne legyen túl nagy csönd errefelé addig se, amíg összeszedem magam és beszámolok a macska-Móricka párbajról (ami egyébként a macska szánalmas megfutamodása következtében Móricka fölényes győzelmével zárult).